Gyertyaláng melege fénylett,

– mért mondom ezt most el?, kérded,

egyszer elmúlik a karácsony –

nyelvemre hópelyhek szállnak.

Messze vagy – én mégis látlak:

emléked lépem egy faágon.

Tavasz

Tavasz volt, március-gyermek.

Akkor már nem néztél rám,

sápadt sóhaj volt a szobám:

lépteid írták a csendet.

Gyűlöltelek, hogy elmentél.

Hívni nem hívhattalak:

gúnyos volt a pillanat.

Messzebb már nem is lehettél;

de kiírtalak magamból.

Virág nem hullott hajamból

 – titkon elaltattalak mégis.

Zöldszárnyú reményvillogás

 – tudtam, hogy csalfa csillogás:

s győzött bennem a csakazértis.

Nyár

A nap elszívta erőmet.

Vékony fűszálat rágtam,

szikra-illatot vártam

– üzenet mégsem jött tőled.

Hangyavár őrzője voltam,

tüzeket énekeltem,

csillagot nem ekrgettem

– álmaimat megfojtottam –,

Visszhangoztam egy nagy hegyet

– novellát írt a képzelet.

Velem elrepülni nem tudtál.

Dobolt bennem a lázas táj.

Tudtam, hiányod most nem fáj:

titkaim alján ott lapultál.

Ősz

A szél leveleket temetett.

Én esőben fürödtem

– arcod eltűnt a ködben.

Jósoltam vágyakat neked.

Szemed csak nevetett rajtam.

Esővel szövetkeztél,

öröm-máglyán égettél;

egymás mérgétől megmartan

álltunk. Csendet festegettünk.

Várjak szólóztak mellettünk;

megcsókolt a hideg november.

Szavaid magamba szívtam,

vágyaid párbajra hívtam:

testemben tűzcsóva ébredt fel.

Ismét tél

Tudod: újra karácsony lesz.

Csillagszóró melege

lopódzik a szemedbe;

mosolyod az egyetlen nesz.

Vigyázol, hogy vigyázzak rád;

fogod újra a kezem.

Akkor én is átveszem

tested érzékeny áramát.

Új emlék lesz faágakból.

Ha elfáradsz csatáinktl,

elringatlak puha álmodban.

Útra kelünk. Szerelmünkben

csillagszóró ég testünkben,

s vándorlunk képzelet-városban.