Kóreai vagy kínai barátaink csupán roppant udvariasak, nem esik nehezükre a kiszolgálás, a vevő százféle igényének, hirtelen támadt kíváncsiságának kielégítése. Nem viselkednek úgy, mintha szívességet tennének, mintha terhükre lennénk, mosolyognak, keveset beszélnek, gondolataikat megtartják maguknak. Udvariasságuk, jóindulatuk a küszöbig kísér mindenkit, ha vásárolt, ha nem, nem hőbörögnek azon, hogy a kedves vevő feltúrta az egész készletet, aztán a termékeket lefitymálva odébbállt. Vajon csak azért jellemzi őket ez a csendes határozottság, mert nem otthon vannak, a maguk országában, a maguk kultúrájában? Vajon ha Kínában, Kóreában árulják portékájukat, ők is olyan rámenősek, mint az arab bazárosok? Vagy eleve alaptermészetükből adódik, valamiféle velük született jómodorból, hogy kedvesek velünk, pedig többségünk csak akkor veszik észre őket, ha tényleg szüksége van rájuk? Hiába próbálok ferdeszemű embertársaim lelkébe nézni, áthatolhatatlan a fal, nem tudom kitalálni, mit tartanak rólunk, szlovákiai lakosokról, tudják-e, hogy az országon belül nem csupán szlovákok élnek, akiknek nyelvét saját jószántukból, makacs szorgalommal tanulták meg ezek a messzi Ázsiából idetelepültek, hiszen nem tudnának másképp kereskedni. Nem tudom, rájöttek-e, hogy csehek vagy magyarok vagy ruszinok is megfordulnak a kassai vevőkörben, hiszen ezek mássága külsejükről nem ismerhető fel, csupán egymás közt ejtett szavaikból, ami talán egy kínai fülének csak fel nem fogott, meg nem értett szlovák beszéd. Nem tudom, mit gondolnak rólunk. Csak annyit tudok, hogy nem láttam még semmilyen kisebbségi jellegű rendezvényen, hogy ázsiai születésűek szerepeltek volna, hogy valamilyen módon meg akarnák mutatni magukat a városnak és világnak. Meghúzódnak szerényen, teszik a dolgukat, mosolyognak és hallgatnak. Alighanem védekeznek vele.