Törvényben ugyan nincs szó bizonygatási kötelezettségről, a tapasztalatlan szülő meg nem tudja, hogy ha a csemete betöltötte a tizenhatot, több helyre is igazolnia kell, hogy a gyerek nem munkás, nem munkanélküli, tanul még. Jutka, aki konyít valamit az internethez, nem érti, hogy ha a gyerek se munkanélküliként nincs nyilvántartva, se munkáltató nem jelentette be sehová, miért nem természetes az, hogy a tavaly megkezdett középiskolát látogatja idén is. Hát ugyan mihez kezdene egyetlen befejezett gimnáziumi osztállyal? Jutka azt sem érti, ha minden gépesítve, adatosítva van minálunk, az intézményeknek, hivataloknak miért nincs olyan közös adatbázisuk, melyből az efféle dolgok nyilvánvalóvá válnának. A szülőt a szaladgálástól, az iskolát a töménytelen igazolás kiállításától megkímélendő. Hogy valami bibi van, csak abból vette észre, nem jött meg a számlára a gyerekért járó állami támogatás. Azt sejtette, hogy adókedvezményért a munkáltató igazolást kér. Csak azt nem tudta, hogy igazolni kell ám a gyerek pályáját a munkaügyiseknél is. Mert ha nem, hát leállítják a pénzt, és kész. Nem figyelmeztetnek, majd a kedves szülő észreveszi magát. Az egészségügyi biztosító szintén nem szól semmit. De Jutkának szerencséje van, mert a hivatali hölgy véletlenül kiböki, mikor másfél hónap csúszással beliheg az iskolai igazolással: a biztosítóba is papír kell. Az iskola titkárnőjétől aztán megtudja azt is, hogy régen elég volt, ha a gimnázium leadta a diákok névsorát. Ma már nem. Menjen a kedves szülő, intézkedjen, egyénenként, és évente. Ha meg elfelejti? A maga baja. Legfeljebb elpanaszolhatja Mari néninek, hogyan járt. Ő meg majd együttérzően bólogat, és sajnálja a mai fiatalokat.