Hétfőn még csak ismerkedtünk: egymással is, a kottákkal is. Méregettük, ki mit bír majd, mit követelhetünk egymástól. Kedden már teljesen elárasztott a kottatömeg, a megtanulandó 20-21. századi kórusművek, melyek közt voltak megnyugtató kottafejekkel rögzített zenei gondolatok, de voltak nyugtalanító krikszkrakszokat tartalmazó furcsaságok is. Kedd estére a fejünk tele volt zavarosan kavargó dallamokkal, de szerda végére csillapult a káosz: a művek kezdtek formát ölteni. Ehhez persze nem csupán vacsoráig kellett a zenével foglalkozni, a zene azon túl sem eresztett minket, kísért esténként a beiktatott plusszpróbákon, de még éjjel, álmunkban is.
Csütörtökön megpihentünk valamennyire: részt vettünk a közös esztergomi kiránduláson, ahol adtunk egy kis ízelítőt, mire számíthat a közönség pénteki koncertünkön.A bazilika csodálatos akusztikai élménnyel ajándékozott meg valamennyiünket, énekeseket és közönséget egyaránt. Amerre én járok, még a fák is sírnak – énekeltük egymásnak, mindenkinek. Jó volt ott fának lenni, a csillagos kőpadló különböző pontjain, látni, ahogy körbejárnak minket, érezni, hogy a zene összeköt. Az utolsó nap már hihetetlenül gyorsan ment: akusztikai próba, késői ebéd, koncert előtti bemelegítés, hangverseny, vacsora – és vége lett a hétnek. Énekeltünk, tapsoltak, és elmúlt minden, ami egy hét iparkodás és munka után létrejött. De valójában nem csak a kotta marad meg, amit innen hazavihetünk. Megmarad a szívünkben az a sok közös harmónia, amit együtt hoztunk létre. Megmaradnak a mosolyok, ahogy egy-egy karnagytársunk megköszönte a kórusnak, hogy megpróbáltuk követni a kézmozdulatait, az arcjátékát, a lelke dallamait. És ezek a mosolyok, ragyogó szemek még sokáig felvillannak bennünk ugyanúgy, akár a dallamok, melyekkel a hetet eltöltöttük. Köszönet érte két fáradhatatlan zenei nagymesterünknek, Józsa Mónikának és Tóth Árpádnak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
