Az egyik tizenhat éves cigánylány kiszökött egy este kórházi köpenyben, a nővérek már lemondtak róla, no ez a csecsemő is intézetes lesz, de másnap visszajött, csak a férjét kellett gyors vigaszban részesítenie otthon. Négyen voltunk egy szobán, ültünk a ronda kórházi vaságyon, bámultuk az ócska linóleumot a padlón, és beszélgettünk, a szülés körülményeit ecseteltük, az átélt fájdalmakat, az orvosi közönyt, a dolog kellemetlen apróságait. Meg azt a boldogító percet, mikor felsírt az újszülött, a szülész egy pillanatra megmutatta, mielőtt a gyermekorvos karmai közé eresztette volna. Aztán csak egy fél nappal később hozták a babát ismerkedni, csukott szemű, ráncos kis csecsemő, idegenkedve nézte minden anyuka a magáét. Hogy biztosan az övé, csak a csuklójára kötött szám mutatta, ilyen lógott az anyák karján is. A csecsemőknek a lábára is ráírták a nevét vastag fekete fixszel, két hétig se jött le. Szoptattunk, csevegtünk, a gyereksírás nem hallatszott el a szobákig, a részleg másik végén voltak a csecsemők.

Csak ámulok és bámulok, mikor az anyukák szülőkádról, papás szülésről, epidurális érzéstelenítésről meg aromaterápiáról beszélnek, no meg tervezett császárról és egyágyas, tévés-internetes luxusszobáról. Mintha valami egész másról beszélnének, mint amit átéltem. Pedig nem is volt az olyan rég, mikor én vártam izgatottan a babát. Kicsit félve, hogy idegenek vesznek majd körül, hogy történik velem valami, amit nem tudok befolyásolni, és mások jóindulatára és szakértelmére vagyok bízva én is, a születendő gyermekem is. Nem volt olyan rég. Csak tizenhét éve.