Be is állít a két gyerek, de öröm helyett valami zavart bosszúság az arcukon, ne is kérdezd, nagyika, nem mi lettünk az elsők. De hát az tán nem egetrengetően nagy baj? Volt már úgy, hogy egy kórus rosszabbul énekelt a szokottnál, hiszen ez a verseny a pillanatnyi teljesítményen múlik. Nem volt a mi teljesítményünkkel semmi baj, rázza a fejét az okos vékony kamaszlány. Csak kelet túl messze van mindentől. Mari néni nem érti. A keszekusza magyarázkodásból aztán apránként kialakul a gyerekek verziója: a kórus jó volt, egy illetékes megsúgta, ők voltak a legjobbak. Csak épp nem kapták meg a fődíjat, egy külföldi szereplés lehetőségét, mert keletiek, túl messzire kellene utazniuk. Állítólag az utiköltséget a szervezők csak bizonyos határig állnák. Az éneklők szülei ugyan szó nélkül összedobták volna az összeg hiányzó részét, ám a csapatot, se a vezetőt nem kérdezte senki, odaadták a díjat a második legjobbnak, és nyertek száz kilométert. Kelet egyszerűen messze van, foglalja össze csalódottan a két gyerek. Biztos tévedtek, mondja Mari néni. Egy nemzetközi versenyre mindig a legjobbat küldik, nem? Mindegy, hogy az ország melyik részéből van. Hallgasd meg, nagyika, van füled neked is, mondja az unoka, és előveszi az amatőr feljátszást, ami a kis hordozható magnóval készült a versenyről. Hát nem egy csúcsminőségű stúdiófelvétel, annyi biztos. De azért a különbség hallható a majdnem-nyertes és a nyertes között. Ezt a jófülű Mari néni nagyon is érzékeli. Hivatalosan azonban a két kórus egyformán jó volt, azonos besorolást kapott. És itt nem segít a kétszerkettő, ez művészet, nem matematika. Ha méltatlanul bántak az egyik együttessel, nem bizonyítja semmi. Csak a gyerekek élményei. Meg egy amatőr magnófelvétel.