Tülekedés a zöldséges mérlegnél, az előttem álló nem találja a megnyomandó képek között a hagymát, ott van, kiböki a szemed, rámutatok, nyomja már meg, mert leszakad a kezem ezzel a két kiló naranccsal. Végre minden áru a kocsiban, sőt több is a kelleténél, hiába, az ember meglát ezt-azt, ami nem szükséges, de azért jól jön, vagy olyan kedvező ára van, hogy a bolondnak is megéri. Végre a pénztárnál. Horribilis az összeg, ezren felül, de nálam a lila hasú bankók, egy nábob magabiztosságával teszem a pultra őket. A pénztárosfiú érte nyúl, lesimítja, nézegeti. Attól tartok, az egyik ezres hamis, mondja bizonytalanul, nézze csak, nincs rajta az az aranyozott izé. Odanézek. Tényleg nincs rajta. Hol is kaptam én ezt a bankót? Nem a piacon, ott már hónapok óta nem voltam. Tán a pénzkidobó automata csúfolt meg? Hát ha én egyszer beteszem a lábam a bankba, olyan botrányt csapok… Már emlékszem, az egyik rokontól kaptam, hogy vegyek valamit karácsonyra a gyerekeknek. No szép kis rokonaim vannak! A sor áll, az emberek morognak, a pénztárosfiú néz, fizetném ki végre valahogy, amit kiszámlázott. Vagy törölje? Mindenki ide bámul, a fene egye meg. Fizetem már, előkotrom a dugiötszázast, valami aprót, összejön az összeg, csak ezresekkel kényelmesebb lett volna. Ki gondolta, hogy hamis? Egyáltalán mit kell egy ilyen pénzzel csinálni? Hazamegyek, előszedem a maradék lilákat, hogy lássam, rajtuk van-e az a csillogó bigyó. Némelyiken igen. Némelyiken nem. Atyavilág, ennyi hamis pénzem van? Á, dehogy, világosít fel a pénzbeváltós ismerősöm. Csak a régebbi gyártmányú bankjegyeken nincs arany díszítés, nem tudtad? Nem én. Rosszabb, hogy a pénztárosfiú se tudta. Pedig neki még bankjegyellenőrző masinája is van.