Csigalassan beveszem a kanyart, utána érzékeny búcsút mondok a kerékpárosoknak, végre van hely kényelmesen elhaladni mellettük. Két néptelen kanyar után újabb biciklisták, megint le kell lassítanom, a helyzet ugyanaz, mint az előbb. Kicsit morgok, nem haragosan, inkább csak hogy teljen az idő. Minek bicikliznek ott, ahol ösvény sincs a számukra, az autós meg vánszorogni kénytelen miattuk? Üssük el őket!, szólal meg a mögöttem ülő hatéves kislány, a legtemperamentumosabb utasom. Azt nem lehet, ezek nem kuglibábuk, nem gurulhatunk csak úgy közéjük. Üssük el őket, erősködik a kislány. Nyugodtan megmagyarázom, hogy ha elütnénk őket, meghalnának szegények, aztán már csak a túlvilágon taposhatnák a pedált. Nem számít, bizonygatja a gyerek. Ha megsérülnének, engem börtönbe csuknának, és ki se eresztenének többet, próbálom a problémát a személyes érdek felől megközelíteni. Nem számít, közli velem közönyösen a gyerkőc, akkor is üssük el őket. Előttem feltűnik egy újabb biciklista, lassítok, beveszem a kanyart, az egyenes útszakaszon szabályosan kitérek a másik, üres sávba, megelőzöm az izzadt hátú sportembert. Ezt se ütötted el, méltatlankodik a kislány, akinek szemében erősen fogyatékosnak számíthatok, ha még egy ilyen egyszerű művelet végrehajtására is képtelen vagyok. Nem magyarázkodom többet, nincsenek újabb érveim, a szülei meg úgyis hallgatnak, hát én neveljem meg a mások gyerekét? Lassítok, kerülgetem a biciklistákat, mint a hímes tojást, és inkább még viccből sem morgok többet. Hazáig úgyis van min törnöm a fejemet, eltelik vele az idő. Agresszív ez a gyerek és részvétlen. Ugyan vajon miért?