A kislány, mint a helyi hagyományőrző csoport tagja, a reményteljes utánpótlás, a harmincfokos kánikulában megfonnyadt virágát a kérdező kezébe nyomja. De nem elég ez, látja ő, az idegen választ vár, mert a szeme továbbra is firtató, és nem hajlandó máshová nézni. El kell neki mondani a titkot, amit eddig féltve őrzött, mert különben nem szabadul, és menni szeretne már a nagyszülei kertjébe, a fák alá, el ebből a hőségből. Hát úriasszony, mondja nyugodtan, rendíthetetlen magabiztossággal. A felnőtt meghökken, aztán gyorsan azt kérdi: Úriasszony? Az mit csinál? Olvas, sokat olvas, világosítja fel a kis cserfes, de ez sem elég, még mindig nem elégült ki a másik kíváncsisága. De miből él? Mivel keresi a kenyerét?, akadékoskodik tovább a néni, ahelyett, hogy menne már a többiek után, még majd lemarad a szíves fogadtatás részét képező méregerős pálinkáról meg a tegnapról maradt szikkadt pogácsáról. Nem válaszol az utolsó kérdésre, nem is tud, nem is akar. Ő csak azt tudja, hogy iskolába megy ősszel, ahol majd megtanul olvasni, és nem szorul többet arra, hogy a szülőket unszolja, ha a kedvenc meséit akarja hallani. Ő csak azt tudja, egy úriasszony mindig szép ruhában van, olvas meg zongorázik. Meg csönget a cselédnek, hogy hozza az ebédet. Látta abban a nagyon hosszú sorozatban, amit öregmama néz, mert ő már ráér, bár sokat nem lát a képkockákból a vaksi szemével. Apáék nem érnek rá, csak este vannak otthon, de olyankor sem szabad zavarni őket, mert fáradtak. A szép ruhát is csak karácsonykor meg húsvétkor veszik föl. Neki szintén van szép ruhája, nemsokára olvasni is fog, a zongorát meg majd beszerzi valahogy, aztán már csak a csengő kell, cselédriogatónak. És ha nagy lesz, ő bizony nem kérdezi meg a gyerekektől ezt a bosszantó dolgot, hogy mondd csak: mi leszel, ha nagy leszel?