Mari néni eleinte megpróbált kapcsolatot teremteni, de később beletörődött, hogy csak rámerednek, aztán a háta mögött mondanak valamit szlovákul, ami a hangsúlyból ítélve nem lehet hízelgő. Most már nem szólítja meg az idegeneket. Nem akar barátkozni. Önmagával beszélget.

Életét a gyér családi összejöveteleken kívül az orvosi kontrollvizsgálatok töltik ki. Mari néni, akinek világéletében kutya baja se volt, nem szívesen megy orvoshoz. Különösen az óta a múltkori eset óta, mikor a látleletébe a diagnózis mellé súlyosbító körülményként bekerült, hogy nem beszéli az államnyelvet.

A fene megette, most meg valami szakorvoshoz kell mennie, kibetűzni is alig tudja, en-do-kri-no-ló-gus. Magával viszi a lányát tolmácsnak, de akkor is kényelmetlenül érzi magát.

Az endo-hogyishívják háromszor is végigolvassa a kollégája jelentését, Mari néni sejti, hogy hova tapad a szeme gyakrabban a kelleténél, arra a bizonyos megjegyzésre, hogy a pácienssel nem lehet szlovákul beszélni. Mari néniben bekapcsol a kollektív bűntudat, mert meg merészelt születni magyarnak 85 éve… Az endoizé szakorvos ránéz, kivárja, míg Mari néni szeme az övébe kapcsolódik, és azt kérdi csendesen, a Mari néni számára egyedül érthető nyelven: Hát mi a panasza, kedves néni?