Hohó, megállás! Alighanem túlléptem a pénzkeretemet. Á, nem gond, majd a bankkártyámmal fizetek.

Kirakom az árut a pultra. Az összeg elképesztő, de nyugodt vagyok, a számlámon van még pénz, és nemsokára fizetés. Bepötyögöm a négyjegyű kódot, a masina füttyent egy rövidet, aztán egy hosszabbat. Bankkártya elutasítva. Nem hiszek a szememnek. Még fél évig érvényes ez a nyomorult műanyag négyszög, ne szórakozzanak itt velem. Újra próbálkozunk, ugyanolyan eredménnyel. A pénztároskisasszony elvörösödik, rettentő zavarban van, valami baj lehet a rendszerrel, igazán nagyon sajnálja, de ezzel a kártyával nem fogok tudni fizetni. Van viszont egy pénzkiadó automata az utcasarkon, ha volnék olyan szíves lefáradni oda, és hoznék némi készpénzt... Vagyok szíves lefáradni. Más választásom úgysincs, nem hagyom veszni az értékes zsákmányt.

Visszaballagok, kifizetem, sűrű bocsánatkérések közepette, az eladó mintha személyes kudarcnak venné az esetet. Szegény. El lesz rontva a napja.

Boldogan megyek a kijárathoz, átlépek az ellenőrző pontokon. Éles sípolás. Összeszorul a gyomrom. Még meggyanúsítanak, hogy ki akarok csempészni valamit. Előkotrom a számlát, minden tétel rajta van, meg lehet nézni. A biztonsági őr nagyon sajnálja, de minden egyes tételt le kell ellenőriznie, ne haragudjak. Nyilván rosszul blokkolták ki a lopásgátlót. Rendben van, még egyszer elnézést, máskor is szívesen látnak.

A gyomorgörcs elmúlik, újra nyugodtan szedem a levegőt. Féltem, hogy tudtomon kívül megszegtem valami szabályt, kellemetlenséget okoztam a személyzetnek. Féltem, hogy kelletlenek lesznek vagy durvák, hogy gyanúsítottként fognak kezelni, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Nem ez történt. Kedvesek voltak, és mindent elkövettek, hogy ne érezzem magam sértve. Hiába, ez Budapest.