Az összekuporgatott csekélyke nyugdíjból futja még az orvos huszasára, csak a gyógyszer ne legyen drága, mert akkor vacsorára lágytojás jut majd egy szelet száraz kenyérrel. De Mari néni nem nagy étkű mostanság, és különben is a sovány vacsorák árán szokott csokoládét venni a helyre unokáknak.

Ha már rászánta magát, elballag az orvosi rendelőbe, pedig nem szeret ő a városi utcákon járni, az a sok nagy kockaház mindig riasztotta. A lánya felköltöztette a nagyvárosba, mert hát nem tudunk mi naponta leugrani anyukához falura, hogy ellássuk, meg aztán mindig történhet valami váratlan, tessék csak feljönni a garzonlakásba, legalább nem kell egész életében a tyúkokat etetnie meg a földet túrnia anyukának.

Mari néni nem vitatkozós természetű, otthagyta a gondozatlan parasztházat az angolvécé és a központi fűtés kedvéért, hátha akkor gyakrabban látja a családot. Ez a vágya ugyan nem teljesült, de Mari néni nem csügged, igyekszik kapcsolatot teremteni az örökké rohanó családtagokkal. Ma sem egyedül vág neki a vizsgálattal járó tortúráknak, a lánya elkíséri.

A nővérke nem kérdi, mi a gond, a huszast kéri, addig ne is panaszkodjon a szegény beteg, ő senki sirámait nem fogja feleslegesen hallgatni. A doktornő máris végez az előzővel, be lehet fáradni.

Hideg szemek mérik végig Mari nénit, aztán a firtató kérdés, mi hát a panasz. Szédül, gyenge, fájnak az ízületei, kezdi sorolni Mari néni lánya, ám az orvosnő ráförmed, nem őt kérdezte, mért nem a páciens válaszol. Nem ért szlovákul, mondja szemlesütve az ifjabb Mária.

Gonosz fények villannak a doktori szemekben, a gyógyítás angyala tessék-lássék megvizsgálja a beteg öregasszonyt, majd  írógéphez ül, és szélsebesen bepötyögi a látleletbe, az orvosi műszavak mellé: „A pácienst a lánya kísérte, mivel nem beszéli az államnyelvet!”  Aztán receptet ír, és mikor átadja, nagyon vigyáz, nehogy ujjai hozzáérjenek Mari néni ráncos kezéhez.